Helyszín
Szerző: PÁNTI IRÉN – Jókai Rózái
Laborfalvi Róza
Az irodalomtörténetben kevés név cseng olyan végzetszerűen, mint a Rózáé Jókai neve mellett. Míg regényeiben különlegesen szép neveket adott hősnőinek, a valóságban saját életét három generáción keresztül egyetlen név uralta: a Róza. A hitvesé, a nevelt lányé és az adoptált lányé. A három Róza nem csupán tanúja volt életének és írói munkásságának, de szeretetükkel – olykor tragédiájukkal – maguk is bele-beleírtak életének egy-egy fejezetébe. Laborfalvi Rózát Benke Juditként anyakönyvezték 1817. április 8-án Miskolcon, ahol világra jött. Apja, Laborfalvi Benke József székely származású nemes volt, teológus, majd színész, több nyelvet beszélt, drámákat fordított – ő volt az, aki elsőként követelt kőszínházat a magyaroknak Pesten. Anyja, Rácz Zsuzsanna is pályatársa volt, de a férje nem engedte színpadra lépni. Mivel a család a színészetből képtelen volt megélni, Miskolcra költöztek, ahol Benke József leányiskolát nyitott. Apja korán felismerte Judit leánya színészi tehetségét, s híres színésznőt akart belőle faragni, ezért amikor betöltötte 16. évét, felszámolta leányiskoláját és felköltözött a családdal Pestre. Ott ismeretségei révén sikerült a Várszínházba bejuttatnia gyermekét. Judit a vezetéknevét apja után Laborfalvira változtatta, keresztnevét – Déryné iránti tiszteletből – Rózára cserélte. Kántorné Engelhard Annától, a kor híres színésznőjétől leste el a színjátszás fortélyait. Hamar felfigyeltek tehetségére. Ő nem a semmiből érkezett a világot jelentő deszkákra. Apja tudatosan, gyakran keményen nevelte erre a pályára. Ekkor alapozta meg azt a céltudatosságot, mellyel a közönséget, s később Jókait is meghódította. Pest első magyar kőszínháza 1837-ben nyílt meg. Itt ugrott be a megnyitón Kántorné helyett Eduard von Schenk Belizár című darabjának címszerepében Róza. Nagy sikert aratott. Ettől kezdve karrierje meredeken felfelé ívelt. A realista magyar színjátszás legnagyobb színésznője lett, tehetségét még életében elismerték, sőt idős korában is nagyra értékelték. Édesanyja nem sokáig lehetett rá büszke. Fiatalon súlyos betegségben elhunyt, halála után édesapja az öccsével együtt visszaköltözött Miskolcra, ahol hamarosan újranősült. A frigyből egy lányuk született. Róza egyedül maradt Pesten. Csak a színjátszásnak élt. 1834 telén tért vissza vendégszerepléséből Lendvay Márton, a színház hősszerelmes színésze, akibe Róza halálosan beleszeretett, holott tudta, hogy nős, ismerte feleségét, Hivatal Anikót, aki elismert színésznő volt, s tudott törvénytelen gyermekeiről is. Róza semmivel sem törődött, hiába voltak a szép ígéretek, ő is törvénytelen gyermeket szült 1836-ban, a kislánynak a Benke Róza nevet adta. Ő azonban – másokkal ellentétben – gyermekét nem adta örökbe, maga nevelte dajkák segítségével, s egész életében lelkiismeret-furdalást érzett gyermeke származása miatt. Ezért is igyekezett leányát kárpótolni. Tán el is kényeztette, miközben a gyermek nem kapott igazi anyai törődést. Ekkor lépett Róza életébe Jókai Mór. A Jókai-kultusz, de maga Jókai is szívesen ringatta magát abban a tévhitben, hogy közte és Laborfalvi Róza között a szerelem 1848. március 15- én, a Nemzeti Színház színpadán lobbant fel. A tengerszemű hölgyben is gazdag fantáziával elbeszélt történet szerint ekkor pillantották meg egymást először, miközben Róza kokárdát tűzött Jókai szíve fölé. A valóságban közös barátjuk, Szigligeti Ede lakásán kerültek közelebb egymáshoz. Jókai ugyanis szobát bérelt Szigligetiéktől, akikkel jó barátságban volt. Szigligeti halálosan szerelmes volt Rózába, meg is kérte a kezét. Bár Róza nagyra becsülte őt, megelégedett a barátságával. Miután Ede megnősült, Róza gyakran látogatta a családot. Jókai színikritikákat is írt – így ismerte meg és csodálta kezdettől Róza művészi kvalitásait –, de hozzá közeledni a félénk fiatalember nem mert. Róza tisztában volt vele, hogy az ő színészi karrierje sem tarthat örökké, és Jókai személyében olyan partnert talált, aki anyagi biztonságot és felemelkedést hozhat számára. A szálakat a háttérben valójában Róza mozgatta. A kokárdatűzéssel a színpadon magához láncolta a romantikus férfit, és ezzel annak sorsa is betelt. Hiába tagadta ki anyja Jókait az örökségből, mert jóval idősebb nőt akart feleségül venni – akinek ráadásul törvénytelen gyermeke is volt –, hiába szakította meg vele a barátságot éppen ezért Petőfi is, Rákoscsabán, 1848. augusztus 29-én a pár összeházasodott. Házasságuk minden botrányt túlélt. Voltak ugyan közöttük nézeteltérések, de a végsőkig ragaszkodtak egymáshoz. Közös éveik csak Róza halálával értek véget, 1886. november 20- án. Házasságuk nem csupán szoros érzelmi szövetség, hanem valódi alkotói kapcsolat is volt. Róza Jókai legfőbb támasza lett: házi kritikusa, aki megteremtette számára az alkotáshoz szükséges nyugalmat. Tudatosan táplálta férje nimbuszát, miközben a saját karrierjét is építette. Házasságuk kezdetén Róza fizetéséből éltek, mivel Jókainak nem volt rendszeres jövedelme, miután anyja kitagadta őt örökségéből. A szabadságharc bukása után Róza követte férjét Debrecenbe, majd Szegedre, később bújtatta, majd menlevelet szerzett számára bujdosásai idején. Amikor Jókainé lett, a legjobb háziasszony és feleség akart lenni. Kedvességével, figyelmességével meghódította anyósát és férje családját is. Örökösödési gondjaik is megoldódtak. Jókai mindig támogatta felesége színésznői karrierjét – ezek az évek voltak házasságuk legszebb, legtartalmasabb évei. Laborfalvi Róza kora legnagyobb magyar tragikája lett, miközben élete maga volt a dráma. A vándorszínészek világából emelkedett a Nemzeti Színház ünnepelt művésznőjévé. Rendkívüli személyiség volt, büszke, erős akaratú, de nem tudott a változásokkal együtt haladni, nem tudott megalkudni. Amikor a színészi pályáról – nem egészen önszántából – vissza kellett vonulnia, élete díszletei is megváltoztak. A Svábhegyen és Balatonfüreden zajlott ezután az élete. A visszavonulás ürességét nem tudta a hétköznapok nyugalmával felváltani. Számára a betegeskedés lett az új szerep, amellyel férje és családja figyelmét magára vonta és fokozatosan fenntartotta. Örökösen elégedetlenkedett, néha zsugori, néha túlzottan adakozó, pazarló volt. Öreg színésznőkkel vette körül magát, akik dicsérték; közöttük úgy érezte, felettük áll. Az állatokat különösen szerette; velük vigasztalódott, etette, kényeztette őket. Szeretett főzni; férjének szívesen kedveskedett főztjével és finom kávéjával, de örökös elégedetlenségével, féltékenységével, betegeskedésével gyakran meg is keserítette ura életét. Eközben Jókai a svábhegyi kertjébe vonult vissza, itt volt igazán szabad, itt lehetett igazán önmaga. A kertészkedés menekülés volt számára, itt visszaváltozott azzá az egyszerű emberré, aki egykor volt, és mindig is szeretett volna maradni. Aki ellátogat a Svábhegyre, a Jókai-kertbe, a hallgatag fák között felidézheti azt a vibráló világot, amelyet egykor ő varázsolt oda.
Benke Róza
Benke Róza 1836-ban született Laborfalvi Róza és Lendvay Márton gyermekeként. Benke Róza sokáig eltitkolt személyisége tette a Rózák szerepét igazán titokzatossá a Jókai családban. Ez a leányka – aki később maga is leányanya lett – szinte átsuhant az események hátterében, mint valami árnyék. Róza nem adta örökbe, gondoskodott róla, gyakran kényeztette is, de a kis Rózának tudomásul kellett vennie, hogy törvénytelen származása miatt elszigetelten, a háttérbe húzódva kell élnie. Amikor Laborfalvi Rózából Jókainé lett és együtt élt Jókaival a Magyar utcai Jókai-házban, illetve a svábhegyi villában, anyagi körülményeik javultak, de méltatlan helyzete nem sokat változott. Nagyon fiatalon, már 12-13 évesen tudatában volt hátrányos helyzetének, ami érzékeny, beteges lelkét nagyon megviselte, mert tüdőbetegségét korán felismerték. Jókai elfogadta és szerette őt, de leginkább sajnálta, mert véleménye szerint egy gyermek nem tehet származásáról, s ezért büntetni nem szabad. Amikor a kis Rózát már foglalkoztatta, milyen utat találjon életének alakításában, ahol ő is igazi megbecsülést szerezhet, számára ez a színpad vagy a házasság volt. Nagyon szeretett volna színésznő lenni, hiszen ezt a világot ismerte a legjobban. Feltűnő volt a szépsége, bár más karakter volt, mint az anyja. Laborfalvi Róza azonban nem tartotta őt tehetségesnek, és nem is támogatta. Ekkor úgy gondolta, nem maradt más lehetősége, mint előnyös házasságot kötni. Belevetette hát magát a társasági életbe, bálokra, társasági eseményekre járt, ahova nem az anyja kísérte el, hanem rokonok, ismerősök. Szépségével, romantikus megjelenésével feltűnést keltett, hódolói bőven akadtak. Az arisztokrata udvarló is megérkezett hozzá, bár nős volt és családos. Nem is biztatta házassággal, Róza mégis bízott benne, hogy elhagyja érte a családját. Aztán megszülte gyermekét, a harmadik Rózát – osztozva anyja sorsában –, remélve, így is talál majd férjet. A harmadik – a későbbiekben Jókai – Róza 1861. február 16- án született. A kis jövevény megszületése nem hozott örömet senkinek. Az apa azonnal faképnél hagyta, Róza mélyen csalódott, betegsége súlyosbodott. Laborfalvi Róza kétségbeesetten hibáztatta önmagát. Nem Jókaitól tartott, akinek jósága határtalan volt, inkább szégyenkezett, mert érezte, keveset törődött a lányával, és ezzel hozzájárult annak tragédiájához. Jókai sajnálta és szerette a fiatal teremtést, fizette a drága fürdőkúrákat, gyógykezelését, mert tudta, súlyos beteg, látta, hogy állapota egyre romlik. Kisróza 1886. november 20-án hunyt el. Laborfalvi Róza és Jókai együttesen adtak hírt „egyetlen” gyermekük haláláról. Benke Róza a legfájdalmasabb hiányjel volt a Jókai-tablón, korai halála miatt nem osztozhatott a Jókait övező hírnévben, de sorsa Jókait megerősítette abban, hogy lánya, a harmadik Róza, már nem élhet törvénytelen gyermekként a házában, nevet adott neki, mikor később örökbe fogadta és lányaként gondoskodott róla.
Jókai Róza
A kislányt Laborfalvi Róza kezdetben dajkaságba adta, mivel Kisróza akkor már betegeskedett. A dajka vitte el a Jókai-házba, hogy az anyja és nagymamája láthassa. Mivel nagymamája imádta a kicsit, a dajka az anyja halála után is elvitte őt a Svábhegyre, amikor Jókai nem volt otthon, mert előtte sokáig titkolták ezt a felemás helyzetet. Egyszer – amikor Jókai korábban érkezett haza, és meglátta játszani a kertben – már nem volt értelme a titkolózásnak. Jókai hamar megszerette a kicsi Rózát, játszott vele, írni-olvasni tanította. Imádták egymást. Róza jobban ragaszkodott hozzá, mint a mamájához, pedig Laborfalvi Róza is nagyon szerette őt, csak természetéből adódóan ridegebb volt hozzá. Kétéves kora óta (más források szerint négyéves kora óta) élt a Jókai családban, még iskolába sem adták kezdetben, nehogy kiderüljön törvénytelen származása. Miután Jókai adoptálta és a családba fogadta, stabilizálódott a helyzete a családban és a társaságban. Jókai felfedezte, hogy különleges tehetsége van a festészethez; festőkészletet vásárolt neki, festeni tanította, hiszen a festészethez maga is értett. Elvégezte a Mintarajz Iskolát, ahogy akkor a Képzőművészeti Főiskola elődjét nevezték. Székely Bertalannak és Lotz Károlynak volt a tanítványa, majd Münchenben folytatta tanulmányait, ahol Liezen-Mayer Sándor segítette festővé válását. Mesterei dicsérték tehetségét, nagy jövőt jósoltak neki. Ő lelkesedéssel dolgozott, illusztrálta Jókai néhány művét, melyre a „Pápi” (így becézte Jókait) nagyon büszke volt. Portrékat, életképeket festett, pályája ígéretesen indult. Róza nem hagyományos családban nőtt fel, számára a szeretetet nem az ölelés, hanem a szolgálat jelentette. Kilencéves korában tudta meg, hogy Laborfalvi Róza nem az anyja, hanem a nagymamája, és Jókai nem az édes, hanem az örökbe fogadó apja. Mindig bizonyítani akarta, hogy megérdemli mindazt a jót, amit tőlük kapott. Magányos, zárkózott gyerek volt, mindig azt akarta megtudni, hova is tartozik valójában. Amikor Münchenből nyári szünetre hazajött a családjához, megismerte Feszty Árpádot, aki egy jóképű és ígéretes festőtehetség volt, és őszinte vonzalom alakult ki közöttük. Az események 1886-ban felgyorsultak. Egyelőre nem gondolhattak házasságra, mert Laborfalvi Róza váratlanul megbetegedett, majd november 20-án elhunyt. Jókait teljesen összetörte a tragédia, hazahívta leányát, aki tanulmányait megszakította, és eldöntötte, hogy a jövőben apja mellett marad, s haláláig gyámolítani fogja őt. A temetés után Olaszországba vitte apját, ahol az visszanyerte erejét és életkedvét. Róza átszervezte háztartásukat és életüket is. A gyászév letelte után rávette Jókait, hogy járjanak társaságba, fogadjanak vendégeket. Sok helyre kellett elmenniük, és sokan keresték fel őket. Gyakran megfordult náluk Feszty Árpád is, aki beleszeretett Rózába; s mivel vonzalmuk kölcsönös volt, 1888-ban összeházasodtak. Feszty Árpádot Jókai is megszerette, fiának tekintette, évekig harmóniában éltek együtt hármasban. Ekkor már kicsinek találták bérelt lakásukat, és nagyszabású építkezésbe kezdtek a Bajza utca és Kmetty utca sarkán. Egy gyönyörű, a velencei palazzókhoz hasonló palotát emeltek, amely hamarosan Pest jellegzetes színfoltja lett. Neves művészek, írók, politikusok keresték fel őket rendszeresen megrendezett estélyeiken. A fiatal házaspárnak az volt az elképzelése, hogy kárpótolják Jókait azokért az évtizedekért, amelyek során szorgalmasan és magányosan dolgozott. Jókai élvezte a sok vendéget, a feléje áradó szeretetet és megbecsülést. Ettől kezdve a Róza név teher helyet dicsőséget jelentett leányának. Jókai is büszke volt gyermekére és vejére, hát még amikor a házaspár közös gyermeke, Feszty Masa megszületett 1895-ben! A kislány nagyon boldoggá tette Jókait is! Ugyanúgy szerette, becézte, és foglalkozott vele, ahogy korábban adoptált leányával. Feszty Árpád közben lázasan dolgozott A magyarok bejövetele című hatalmas freskóján, amelynek ötletét Jókai adta. Ez az idill azonban 1899-ben véget ért, amikor Jókai feleségül vett egy nála 54 évvel fiatalabb színésznőt, Nagy Bellát, és ezzel a lépésével hatalmas botrányt okozott a Jókai családban. Az egész országot évekig foglalkoztatták a házassága körül kialakult botrányok. Jókai magányosnak érezte magát. Rózának ekkorra megsokasodtak a feladatai, így nem maradt elég ideje arra, hogy a „Pápi”-val úgy törődjön, mint korábban. Amikor Róza 1898- ban –tüdővész gyanújával – kislányával együtt a Riviérán töltött néhány hónapot, magánya csak fokozódott. Jókai pedig 75 évesen szerelmes lett. Azt képzelte, visszatért ifjúsága, és Bellában elhunyt feleségét látta, akivel új életet kezdhet. A házasság hírére Jókai Róza összeomlott; családja is elfordult tőle. Róza úgy érezte, Bella bemocskolta Laborfalvi Róza emlékét, és a „Pápi”, akit ő bálványozott, s akinek a kultuszát építette, elárulta őt. Egymást érték a kölcsönös vádaskodások, ami oda vezetett, hogy fogadott lányát Jókai Mór kizárta az örökségből. Róza 1905-ben megtámadta Jókai végrendeletét a Budapesti Királyi Törvényszéken, és kérte annak megsemmisítését – Nagy Bella érdemtelenségére hivatkozva. Az özveggyel egyezséget kötött ugyan, de így is csupán csekély összeg jutott neki, holott a család időközben teljesen elszegényedett. Férje, Feszty Árpád súlyos adósságokat csinált. Mivel nem kaptak munkát, férje halála után még nehezebb helyzetbe kerültek. Róza 74 évesen, 1936. január 28- án hunyt el, tragikus körülmények között. Halálát egy szerencsétlen baleset okozta. Egy este bement a fürdőszobába melegedni, s a kályhából kipattanó parázs meggyújtotta a ruháját. Olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy a kórházban elhunyt. * Jókai életének horizontján a három Róza nem csupán névrokon volt, hanem három nőalak, akik három generáción átvonuló sorsvonalat alkotott. Laborfalvi Róza vasakarata megteremtette számára az írói nagyság kereteit, Benke Róza tragédiája megacélozta jellemét és felébresztette empátiáját, Jókai Róza és Feszty Masa színt hozott az életébe: szeretetet kaptak tőle, és viszonozták. Nélkülük Jókai nem lett volna ugyanaz az ember. Az utolsó Jókai-hozzátartozó, Feszty Masa is művészi vénát örökölt: festőművész lett, híres, apjához hasonlóan. 1895. január 31-én született és 1979. március 1-jén hunyt el. Jókai rajongott érte. Kertjét virággal népesítette be. Míg virágoztak, a kislány minden reggel virággal köszöntötte nagypapáját. Jókai második házassága után a kapcsolatuk megszakadt. Masa a budapesti Iparművészeti Főiskolán tanult, majd a müncheni Festőakadémián folytatta tanulmányait. Tájképeket, portrékat, később egyházi tárgyú képeket festett. Anyja balesetben bekövetkezett halála után fordult az egyházi tárgyú festészet felé. A 20. századi magyar vallásos festészet kiemelkedő alakja lett. Feszty Masa egész életében ápolta a „Pápi” emlékét. A Jókai életét kísérő művészi hajlamú nők közül ő volt az, aki életét már egészen a művészetnek szentelhette, s nem kellett álmait feladnia, mint Laborfalvi Rózának és Jókai Rózának.
